Téli örömök, nyári örömök: a gőzfürdő ——– Tillmann J. A.

Kelényi Bélának

A kellemes érzésnek nagy foka, melyet bizonyos jelenlévő

élvezet, vagy jövendő jónak élénk képzelete gerjeszt bennünk.

ÖRÖM – szócikk Czuczor és Fogarasi Szótárában

Az öröm vagy váratlanul következik be, vagy az elgondolásával veszi kezdetét: kétségkívül a jelenlévő élvezet, vagy jövendő jónak élénk képzelete. A gondolatot az elképzelés lobogja körül: kivetíti ismert és vágyott képeit. Az elképzelés az emlékezeten alapul. Az öröm elképzelése az örömteli emlékekből táplálkozik. Ezek legkorábbi rétege a személyes szülői mátrix, a Kezdet Kezdete: az anyaméh őstengere: az uterus amelynek nem ismerjük kiterjedését. Csak a benne lebegést, a testtől el nem különböződő hőfokát, lényünket körülölelő lágyságát.

Az öröm őstengerének mély emlékéhez legközelebb a fürdő esik. A kisebb vagy nagyobb vizekbe való megmerítkezés, a bennük való lebegés. A test terheinek, a Föld súlyának részleges, viszonylagos és átmeneti felfüggesztése. A különféle fürdőféleségek különféle örömökre adnak lehetőséget. Más a folyóban mint a tengerben való megmártózás, és megint más a gőzfürdőben vagy a kádban elnyújtózás.

A régi görögöknél a nap az éjszakával vette kezdetét, az örömök szemügyre vételét is indokolt a télben kezdeni. Annál is inkább, mivel a tél kies kiemelkedései erős kontrasztban állnak átható hidegével és sötétjével. A gőzfürdő örömei ezért különösen nagynak és erősnek tetszenek. Ám a jövendő jónak élénk képzelete közepette nem árt tekintetbe venni mindazt, ami vele jár, nemcsak a fürdőkalauzt érdemes kézbevenni, hanem a Kézikönyvecskét is: „Mielőtt fürdőbe indulsz, vess számot magadban mindazzal, ami egy fürdőben történni szokott: lefröcskölik, lökdösik, szidalmazzák és meglopják az embert.”1

Epiktétosz tanácsát érdemes szem előtt tartani. A fürdő bonyolult üzem, látogatóinak bonyodalmasságáról nem is beszélve. Már távoli előzményei, a görög gümnaszionok, és még inkább a római termák sem voltak egyszerű intézmények; a vízvezetékrendszertől a padlófűtésig terjedő berendezések képezték.2 A testek gyakorlatozására hivatott épületek és eszközök közé aztán a görögöknél a szellemi gyakorlatok is beszivárogtak. A filozófusok itt nyitották első iskoláikat. A római időkben a közfürdőkben már könyvtárak is helyet kaptak; „gyakran könyvtárhelyiségek, olvasószobák is gazdagították a thermák helyiségeinek sorát.3 Így aztán ezek a bensőségesen testies helyek egyre inkább eminens közterek lettek.

A közfürdőkben bármikor bármi megeshetett. Mint ahogy manapság is történhet egy s más. Olykor már a bejáratnál: egyszerű meghibásodás, kisebb rendszer-összeomlás, vagy rejtélyes műszaki okokból eredő részleges vagy teljes le- és bezárás. Ahogy a lökdösés, szidalmazás és meglopás is megeshet, úgy akusztikus vagy verbális, fizikális vagy vizuális agresszió is érheti a látogatót.

Vannak számosan, akik összetévesztik a fürdőt a piactérrel, a kocsmával, vagy a parlamenttel, de a többség azokból áll, akik összetévesztik saját fürdőszobájukkal a közteret. Úgy jönnek-mennek, mintha egyenesen világraszóló jelentőségű személyük végett volna a világ. És verejtéküket sem kellene megszabadulniuk, mielőtt a medencébe ereszkednek.

A gőz és szauna termeiben a turbótahóság olykor a hangoskodásban tetőzik. De a hárítására vannak lehetőségek. Az egyik módja, ha megfogadjuk Marcus Aurelius tanácsát: „vonulj vissza a saját kis területedre”. Erre mindig adódik lehetőség, „hiszen amikor csak akarod, visszavonulhatsz önmagadba. Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul nem vonulhat vissza, mint a saját lelkébe, különösen ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség önti el.”4

Amennyiben ez nem bizonyulna elegendőnek, lehet próbálkozni mással: hangok hallatásával. Nem beszédhangokkal, nem szóval, hanem énekszóval. Alkalmasint egy hosszasan és hangosan zengetett ommal. Ennek elsődleges hatása, hogy majdhogynem hallhatatlanná tesz minden külső hangot. Hosszasabban pedig, mély frekvenciái folytán áthangolja a testet, és általa persze a lelket.

A gőzben az éneknek hallatlan hatása van: nem a falakról verődik vissza, hanem közelről, a nagy sűrűségben lebegő vízcseppekről. A körkörösen visszaverődő hangok körbezárják a hang hallatóját és mintegy önnön énekének gömbjébe emelik – és még jobban leválasztják környezetéről. Egy erőteljes om egyúttal egyértelmű jelzésként is szolgál a hangoskodóknak: nincsenek egyedül, nem otthon vannak; mi több, ráeszmélhetnek mindközönséges lényük és létmódjuk viszonylagosságára.

A társas lét örömeihez, akárcsak az antropológiai tanulmányok elmélyítéséhez kedvezőbb hely a körmedence, ahol – ha nincs túltelítve – megfelelő távlatból szemlélhető az emberi panoráma, a kapcsolati- és viselkedéskultúra. Akárcsak az érdeklődés irányának változása, a figyelem hullámzása – kivált férfiak körében a fellángolása –, amikor beleereszkedik a vízbe egy-egy miss universe. Mindazonáltal a visszavonulásra is alkalmasabb a hely, hiszen csak lejjebb kell ereszkedni a vízben; elég ha a száj és az orr marad a felszín felett, és betölt a csobogás hangja. A jelen az örömünk.5

Ha fürdőbe mész, vess számot azzal is, hogy mindenféle alig leplezett testek kerülhetnek eléd, úgy tökéletes, mint korántsem tökéletes testek. Leginkább persze elaggott és elformátlanodott nők és férfiak. De az is megeshet, hogy tetőtől talpig tetoválásokkal torzított lények tolakszanak a látómeződbe. Mint ahogy bármikor szembejöhet a természet tüneménye, egy-egy hasonlíthatatlan szépségű hasonmás.

A lehangoló vagy felkavaró látványok semlegesítésében persze a gőzpára és félhomály (meg a szemüveg hiánya) is segít. Ha sikerül, – mondja Epiktétosz méltán –: „ha nem kavarnak föl olyan dolgok, amelyek korábban fölkavartak, vagy legalábbis nem olyan mértékben kavartak föl, mint korábban, akkor képes leszel rá, hogy minden nap ünnepelj”.6

Mindazonáltal már a fürdő megközelítése is örömteli: a kerítés formája, mögötte a park, hatalmas platánjaival, változó és örök zöldjeivel. A hévizes tavacska ősszel is nyíló tavirózsáival.(olykor hajléktalanok mossák ruháikat és magukat). Akárcsak az épületek sárgásbarnája, és méginkább az általuk közrefogott térség; a pavilon, sétányok, padok, virágágyak és föléjük boruló lombok.

A szépség ritka, inzuláris tapasztalat az időben. Akárcsak az öröm – megannyi más hatás között húzódó szigetvilág. Kedvező körülmények, képességek és szándékok, gondolatok és hangoltságok váltják ki. Akaratlan is előállhat, de a készség elősegítheti. A várakozás fokozza. Az elgondolás, a lélek és a test kölcsönhatásában tud kibontakozni.

A fürdőben a hőfokok éles váltakozása átérezhetőbbé teszi. A hideg külvilág ridegéből, a pénztárak és öltözők zsilipein át a legjobb a legbelső gőzkamrába menni. Ahol a forró és a homályló párában az ősélmények is újra közel kerülnek. A gőz gomolygásában a felülethatárok, egyáltalán az elhatároltságok, a szigorú szabályozottságok feloldódnak, elmosódnak. Az éles peremek, akárcsak az arcvonások lágyabbnak látszanak. A mozgások lelassulnak vagy egészen leállnak. Előáll Thalassza távlata, természetesen – minden regresszustól menten – átélhető az őstengeri intrauterin nyugalom, amiben először az anyaméhben volt részünk.

A fürdővíz ásványtartalma folytán közel áll a tengerhez, a tengeré pedig saját őstengerünk, az uterus összetételéhez esik közel. A termák így az őstörténetet több idősíkját is felidézik, hiszen a hévíz maga is tűz és víz találkozása, földtörténeti ősesemény: úgy keletkezett, hogy a légköri és felszíni vizek a Föld mélységével találkoztak; vízét a magma melege hevítette.

A fürdő különféle hőfokú medencéi, az egyes termek és termák így alkalmat adnak más időkben való elmélyülésre, az ellentétes erők és érzetek váltogatására, a tél-nyár tengelyén történő fokozatos vagy átmenet nélküli haladásra. Az ellentétek közötti mozgás során a test- és az elmeműködés egyaránt felélénkül. Az antik fürdőépítők is ennek tapasztalata nyomán alakították terveiket. Így még a gondolatok is frissebben szárnyaltak – írta Martialis.7

Az ilyen egyszerűbb örömöknél kínálkoznak bonyolultabbak, amióta a modern átalakítás a fürdőt is motorizálta: az élményfürdőben periodikusan áramlik és pezseg, a kerengető medencében pedig forog a víz. Viszi az élményfürdőzőt, nem kell fárasztó mozdulatokat végezni. Itt kivált érvényes a világ egyszerűségben és a komplexitásban egyaránt jártas John Pawson észrevétele: „Az öröm mélyebb formái helyett a szórakozást kergetjük.8

A létforgatagban történő föloldódásnak ez az intézménye kétségkívül lenyűgöző. A fürdő falát borító számos márványlapfelirat mellől hiányoznak Epiktétosz szavai, amelyeket tanítványaihoz intézett: „Nem veszitek észre sem azt, hogy kik vagytok, sem azt, hogy mivégre jöttetek a világra, sem azt, hogy mi célból lettetek e látvány szemlélői.” (1.6.25.)

A látvány, aminek szemlélői vagyunk: az univerzális távlat. Mindenkor, itt és most és ott és akkor is. Ahogy a fürdőben is: amikor a forróból a hideg úszómedencére váltunk, leginkább hátúszás közben – ha kedvező az égi együttállás – kontemplálható végtelen kéksége. Az épület keretében feltáruló fensége. Vagy a felhők gomolygása, a kékesszürkeség számtalan árnyalata. Mintegy hétköznapi skyscape; égi tájkép. Néha felhőkkel pettyezett vagy fedett. Máskor homogén vagy foltosan ólmos. Olykor merő Yves Klein Blue.9 Ha máshol nem, itt „rá kell eszmélned, miféle kozmosznak vagy a része, – mint Marcus Aurelius írja– ha nem használod föl arra, hogy lelked derült állapotban legyen – elillan…”10

A keretezett égi távlat örömteli; megmutatkozik mérhetetlen kiterjedése – a számunkra adódó lehetőségei közepette. Lévén, hogy az „élet üdve abban áll, hogy mindent a maga egészében szemléljünk […]: Mi más marad még, mint élvezni az életet, az egyik jó cselekedetet a másikhoz fűzve…”11

•••

 Paestum

MEGJELENT: Műhely 2017/ 5-6

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1 Kézikönyvecske 4., in Epiktétosz összes művei, (Steiger Kornél fordítása) Gondolat, Budapest, 2014.

2 Fikret Yegül: Bath and Bathing in Classical Antiquity, MIT Press, 1992.

3 Kaba Melinda: Thermae Maiores Legionis II. Adiutricis, In: Monumenta Historica Budapestinensia VII, Budapest 1991, 9. o.

4 Marcus Aurelius elmélkedései 4,3, Atlantisz, Budapest, 2016.

5 Pierre Hadot: The present alone is our happiness: conversations with Jeannie Carlier and Arnold I. Davidson, Stanford U.P., 2009.

6 Beszélgetések 4,4,46, in Epiktétosz összes művei, (Steiger Kornél fordítása) Gondolat, Budapest, 2014.

7 Martialis Epigrammái, VI. 42.16.

8 John Pawson: Az egyszerűség manifesztuma, Pannonhalmi Szemle 2008/IV.; http://www.phszemle.hu/docstore/file/94/7.html

9 International Klein Blue, Yves Klein szabványosította kék; https://en.wikipedia.org/wiki/International_Klein_Blue

10 Marcus Aurelius elmélkedései 2,4,1 i.k.

11 uo. 12,29,1

Advertisements

Tillmann J. A. : Alattam Attika. Anzix az athéni alkonyatból

ad-athen-portara

 

Másként megy le itt a Nap. Más magasból más mélybe.

Talán is ezért mélyebb az éjszaka. Leér egészen a Hádeszbe.

Ezért is olyan nagy itt a jövés-menés, le- és felfele.

A kopár hegyek és a határtalan tenger állandó kontrasztja.

Időközben beépült közéjük a konkrét beton konstruktivizmusa.

Szerte szét és fölfele; hét emeleten torlódik az élet kétszáz négyzetkilométeren.

De az archeo mauzóleumában egyedül nézhettem a múltat.

Belépve szétrebbentek az őrök, hogy elfoglalják megfigyelőállásaikat:

holt görögök és rossz arcú római imperátorok márványmásai között.

Majd menekvés mélyvasúttal Pireusz útjainak péntek délutáni poklából.

Fellélegzés a jónevű Evangeliszmosz megállónál, a felszínen.

Aztán föl a tetőteraszra; a hátam mögött Európa, alattam Attika,

előttem a thalassza.

iwan-baan-saltlake

Megjelent: a DRÓTon: http://drot.eu/article/tillmann-j-alattam-attika-anzix-az-atheni-alkonyatbol

TILLMANN J. A.: A tengeren túl

Kiefer Only with wind ...

A képen a végtelen víz látható, fövenyre futó hullámokkal, horizonttal, felhőkkel, valamint az égbolton egy nyitott könyv. A Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang című monumentális festménye elé Anselm Kiefer egy ólomkönyvet függesztett.1A tájképfestészetben szokatlan ilyen elidegenítő, applikált tárgy alkalmazása, Kiefer munkáinak azonban gyakori eleme.

Első látásra a tengeri tájkép és a könyvmédium ilyen kontrasztos együttese meghökkentő. A kép illuzórikus teréhez képest a könyv konkrét tárgyiassága és geometrikus formája élesen kiemelkedik. A vászon látszatvilágához vetve az ólomból készült könyv súlyos és minden kétséget kizáróan valóságos.

Kiefer ezzel a képével felforgat egy szemléleti konvenciót, a fonákjáról mutat rá a megszokás által elfedett evidenciára, arra, hogy kultúránkban a tenger értelmezésének szemléleti kereteit könyvek jelölték ki: részint Homérosz, és főként a Biblia könyvei. Homérosznál a tenger a történések színtereként jelenik meg, hősei hajókkal közlekednek, viharokba kerülnek és – ha nem dühítették föl túlontúl a tengeristent – időről időre partot érnek. A Biblia több ennél, túlmutat a tengeren: egyaránt kijelöli eredetét a Genezisben és végét a Jelenések könyvében. Így ad viszonyítási pontot és kulcsot a tenger megértéséhez.

Bár Anzelm Kiefer művei között nem kevés görög mitológiával kapcsolatos munka lelhető, a Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang esetében a könyv egyértelműen a Bibliára utal. Kivált ha tekintetbe vesszük tenger-képének párját, ill. előzményét az Am Anfang (Kezdetben) címet viselő festményét.2 A tengerparti tájkép formája és szerkezete is hasonló, akárcsak a képhez illesztett applikáció és annak anyaga. Itt nem könyv, hanem egy ólomlétra ereszkedik le a képen kívülről, az égbolt fölül indulva a kép alsó szélén túlra, a padlózatig. Az égből a földig ereszkedő létra az Eredet könyvében, Jákob álmában jelenik meg, és angyalok járnak rajta le és föl (Gen 11,4).

Kiefer jártas a zsidó és a keresztény vallás világában, a judaizmusban és a katolicizmusban egyaránt, számos művének témája biblikus vonatkozású, de munkái nem tartoznak a vallási művészet körébe; magát vallástalanként jellemzi.3

Ez a tenger. – mondja a Kezdetben című képéről – A könyv és a tenger számomra mindig is nagyon jelentésgazdag összefüggést képezett.”4 A könyv és a tenger kétségkívül jelentésgazdag összefüggése nemcsak Kiefer műveit jellemzi, hanem jelen van az európai kultúrában.5 Nemcsak az eredettörténetben, hanem máiglan. Még ott is, ahol nincs szóba hozva – ahogy például Wordsworth Prelude című költeményében: the Sea before me; and the Book6 – vagy nincs megjelenítve.

Tengeren, tengeren túl

Kiefer mindkét képe olyan tengerábrázolás, amely egyúttal a tengeren túlra is utal. A tenger láttán nem elengedhetetlen a könyv ahhoz, hogy a tengeren kívül mást is tekintetbe vegyünk, hiszen a tenger maga is utal a tengeren túlra. A tengeren túlra utaló tenger nem puszta szójáték. Ennek belátásához érdemes magát a kifejezést szemügyre venni – ekkor ui. legalább három eléggé eltérő jelentése rajzolódik ki:

a tengeren túl a tenger túlpartja van;

a tengeren túl van még az égbolt és a látóhatár, ég és föld határvonala: a horizont;

a tengeren túl van az is, ami a tenger után, létezésének időhatárán túli.

A tenger túlpartja

Más nyelvek a tenger túlpartját külön névvel jelölik, ami csak a túlsó tengerpartra vonatkozik: overseas, übersee

A tengeren túlinak ehhez a a jelentéséhez a távoli, az ismeretlen, az idegen képzete társul. Amíg az európai hajósok nem érték el az Új világ partjait, addig az előbbiek mellett a tengeren túli az elérhetetlent, az abszolút messzeséget is jelentette.

A túlpart az, ami valaminek az innensőtől elválasztott, elhatárolt, és gyakran attól valamiképpen el is térő része. A túlsó el van választva, el van határolva az innensőtől. Ez az elválasztottság olykor elérhetetlenné teszi a túlpartot. Még olyan esetekben is, amikor a partok egymástól nem tengernyi vagy óceánnyi távolságra húzódnak. Így volt ez Anselm Kiefer esetében is; számára egy folyó túlpartja képezte az elérhetetlen túlnanit:

A Rajnánál nőttem föl, egy határfolyónál. De a folyó már akkor sem pusztán földrajzi határ volt. (…) A másik parton húzódó föld nem egyszerűen egy föld volt a többi közt, a gyerek számára, aki nem tudott átmenni, a jövő ígérete volt, a remény, az Ígéret Földje.”7

A túlpart vonzása, az ismeretlen igézete nemcsak egyes emberekre képes ilyen hatást gyakorolni, hanem egy ideig egy egész földrész számára az Ígéret Földjének bizonyult: az európai kultúra egyedülálló expanziója is az igéretes föld, a ismeretlen túlpart elérésének vágyából táplálkozott.

A messzeség hívása, a másféleség vonzása az európai világ egyik meghatározó témája, szervezőelve. – írja Andrei Pleşu filozófus a Túllátni a szemhatáron című esszéjében – A görög hajósoktól Kolumbusz Kristófig, Magellántól Thor Heyerdalig azt látjuk, hogy az egyik földrész szünet nélkül ostromolja az összes többit. Ez egészen egyedülálló. […] A másféleség szomjúzása része Európa önazonosságának. Másszóval: az önfeladás sajátos modusa a magunk hűségének. E paradoxon emblémája a látóhatár. A nagy esély és a legnagyobb kockázat Európa számára öröktől fogva e vonal mentén ütközik meg egymással. Az európai ember számára a látóhatár csakugyan határvonal: kísértés, kísérlet, beavatási próbatétel.”8

A horizont

A látóhatár nemcsak a tenger innenső és túlsó partja között húzódik, hanem ég és föld határvonala is. A horizont vonala partokat és földrészeket választ el, elkülöníti a lentit és a föntit. És nem is csak földi viszonylatban, hiszen a világ végtelenjébe vezet. A horizonton húzódik az a küszöb, ahol a szemlélet a tengeren túlmenve vég nélkülire talál. Ennek a határnak a kivételessége meg is mutatkozik: a tenger horizontja a tiszta geometria megjelenése a természetben, az egyetlen töretlenül látszó egyenes vonal.

Ezen a határvonalon mintegy a tenger fizikája és a tenger metafizikája összeér. Ezért is mondhatja méltán Michel Houellebecq az Egy sziget lehetősége című regényének főhőse:Ráleltem tehát arra, amit az emberek tengernek hívtak,amelyre úgy tekintettek, mint a nagy vigasztalóra, de egyben mint a nagy pusztítóra is, amely lemorzsol, és lágyan vet véget mindennek. Nagy hatással volt rám: egy csapásra helyükre kerültek az utolsó elemek, és végre megértettem a fajt. Megértettem, hogyan szökkenhetett szárba a főemlősök agyában a végtelenség fogalma: nyilván a végesből kiinduló átmenetek fokozatain keresztül.”9

A tenger kontempláció kifutópályája. Határtalan távlata a végtelen elgondolására indít.10 A végesből kiinduló átmenetek fokozatain keresztül az elgondolható legnagyobb messzeségbe vezet. A tengeren megnyíló végtelen a teljesen más, a metafizikai átmenet lehetőségét is megnyitja. „A gondolkodás története során a legáltalánosabb formában a metafizika csakugyan olyan mozgásnak tűnik írja Emmanuel Lévinas a Teljesség és Végtelen elején –, amely egy számunkra ismerős világ felől, egy általunk lakott »itthon« felől egy idegen ön-kívület, egy odaát felé halad.” 11

A tengeren túl: a tenger után

A tenger határtalanságához időtlenségének képzete társul. Ezért is meglepő, hogy a Biblia, nemcsak keletkezéséről, a vizek elválasztásáról (Ter 1, 6) szól a Teremtés könyvében, hanem a tenger eltűnéséről is tudósít a Jelenések könyvében. Az új eget és új földet leíró látomásban a tenger időhatáráról nyomatékos közlésként hangzik el, hogy tenger nincs többé / he thalassza out eszti eti / (Jel 21,1).

Jacques Ellul Apokalipszis-monográfiájában ennek magyarázatát abban látja, hogy „a káosz hatalmainak el kell tűnniük, miként mindannak, ami szimbólumukká vált, ekként a tengernek is.”12 De megjegyzi azt is, hogy „különös ez a mellékmondat (‘tenger nincs többé’ Jel 21,1), egyszerűen azért, mert a tenger egyáltalán nem volt a pusztítás és a káosz hatalma, csak ennek képe – de ennek is el kell tűnnie az új teremtésből.”13

Az új Ég és új Föld eljöveteléig azonban a tenger vélhetően megmarad. És továbbra is lehetőséget kínál – közvetlen tapasztalatán túlmenően – terének kontemplálására és mindannak tekintetbe vételére, ami a tengeren túl van.

kiefer_Am Anfang 2 Anselm Kiefer: Am Anfang

COPYRIGHT: Tillmann J. A.

MEGJELENT:

HOLMI 2014/8

Ádám Anikó, Radvánszky Anikó (szerk.): Térérzékelések, térértelmezések. Kijárat Kiadó, 2015.

Térérzékelések cimlap

1 Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang /Csak széllel csak idővel csak hangzással/, 380 x 560, 2011-ben készült. A kép címe Ingeborg Bachmann Exil / Száműzetés / című versének részlete: Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang / der ich unter Menschen nicht leben kann (Csak széllel csak idővel csak hangzással / az én ki nem élhet emberek között) A fordítások, hacsak nincs külön jelezve, a szerzőtől.

2 Am Anfang / Kezdetben /, 380 x 560, 2008-ban készült.

3 Élet-interjújában elmondja azt is, hogy gyerekkorától kívülről tudja a latin mise liturgiáját, ld. Anselm KIEFER: Die Kunst geht knapp nicht unter, Surkamp, Frankfurt, 2010. 80.

4 Anselm KIEFER: Die Kunst geht knapp nicht unter, Surkamp, Frankfurt, 2010. 28.

5 W. H. AUDEN: The Enchafèd Flood, Vintage, New York, 1967

6 W. WORDSWORTH: Prelude, Book V. 138

7 Anselm KIEFER: Ausgewählte Arbeiten aus der Sammlung Grothe. Museum Frieder Burda, Baden-Baden, 2012. 139.

8 Andrei PLEŞU: Túllátni a szemhatáron. In A madarak nyelve, Jelenkor, Pécs, 2000. 200.

9 Michel HOUELLEBECQ: Egy sziget lehetősége. Tóthfalusi Ágnes ford. Bp., Magvető, 2006. 458.

10 A tengernek a filozófiai gondolkodásra gyakorolt hatását az is mutatja, hogy Görögországból ered, ahol a partvidék egyedülálló tagoltsága miatt a Földön a legnagyobb „az egy főre eső” tengerpart.

11Emmanuel LÉVINAS: Teljesség és Végtelen, Tarnay László ford. Pécs, Jelenkor, 1999, 17.

12 Jacques ELLUL: Apokalypse, Neukirchener Verlag, Vlun, 1981. 214.

13 uo. 215.

Tillmann J. A.: Eulógia a horizonthoz.

Eligio del Horizonte Eduardo Chillida: Elogio del Horizonte, Gijon

„…és a horizont nagy.”

Eduardo Chillida

Mindenhol húzódnak horizontok. Mindig és mindenütt körülvesznek. Csak többnyire észrevétlenül vagy láthatatlanul maradnak. Tömegek, tárgyak vagy elképzelések takarják el.

Ritkán látni rá a horizont töretlen tágasságára. A végtelen kiterjedésre, ami megmutatja a világ valóságos arányait. Zavartalanul csak a tenger végeérhetetlen síkján tárul föl. A víz elemi végtelenségén. Ahol a messzeség elválik a mennybolttól. És a tekintet túlmegy a földi kifutópályán. Túl az óceánokon és túlpartokon, egészen a csillagokig. Az eredet eseményhorizontjánál is tovább.

Ezért is mondja Chillida méltán, hogy a horizont közös honunk. És hogy műve különösen nagy horizontot kíván.

———————————————————————————————————————————————————————————————————–

Eredetije megjelent:„…and the horizon is great.” In Cien palabras para Chilida. Homenaje X Aniversario. (Ed. De Susana Chilida) San Sebastian, 2012.

Tillmann, J.A.: Széljegyzetek a szélhez

Koronczi tengeres  Koronczi Endre munkája

Egy testben, egy égitesten élünk. Ha erről esetleg elfeledkeznénk, a nehézkedés segít helyreállítani az önérzékelésünket.  A gravitáció mellett időről időre egy másik érzéki élmény is közrejátszik abban, hogy ne feledjük el teljesen testünk tényét és helyzetét egy égitesten: a légáramlás. A bőrünket, az arcunkat érő szelíd fuvallat is meggyőző benyomást kelt testhatárainkról. Egy szélvihar pedig kétségtelenné tudja tenni, hogy egy levegőtenger mélyén élünk.

Kevésbé viharos, ám annál kellemesebb jelei is vannak ennek a ténynek; ezek hallhatóak, láthatóak. Már leheletnyi légáram is neszeket kelt. A szelek szólamainak skálája a szelíd szellőtől a süvítő fergetegig terjed. A Szent Szellem pünkösdi érkezése is egy erővel rohanó széltől övezve történik.

A szél hangkészletét a legjobban akkor hallani, amikor levelek regisztereinek ezrein játszik: az erdő együttesén, vagy akárcsak egy fa lombján. Ahogy a légáram örvényt vet, eltérül, úgy változik a tónus, tesznek szert más és más árnyalatra facsoportok, bokrok. Ahány fa- és levélféleség, annyi hang és megannyi változó összhang. Szeszélyes ritmusokban felívelő és elhaló hangfüggöny.

A szél nemcsak hallhatóvá teszi a világ hangját, hanem mozgalmasságát is megmutatja. Mindazt megmozdítja, ami könnyű és elmozdulni képes, vagy csak hajlékony. Ingásba hozza a nádszálat, ringatja a cserjét, táncba viszi a bokrot. A légáramhoz kötődő mozgásművészet csúcsát a madarak vitorlázó röpte képezi, ahogy hosszan együtt szárnyalnak a széllel.

A levegő kavargó árama nemcsak szelíd formákban mutatkozik meg: képes tövestől kitépni fákat, felkapni terjedelmes tárgyakat, letépni tetőket, házakat. Ez az erő a magashegységekben és a tengerek partján szinte mindig érzékelhető, még akkor is, ha éppen nem viharos.

A tengerjáró népek, amíg vitorlákba fogták erejét, különösképpen tisztelték. Nevek tucatjaival látták el különböző erővel bíró, eltérő irányokból érkező és évszakonként változó fajtáit. A régi görögök tornyot is emeltek a szélnek, s ez ma is látható az athéni agorán.

Az Atlanti-óceán óceán partján hatalmas Szélfésűk magasodnak a sziklák fölé. Eduardo Chillida monumentuma átfordítja a hajat borzoló szél képét: fémfésűi a szeleket szálazzák, a Föld áramló hajzatát fésülik.

A lég áramlik. Porszemeket kap fel és széthordja a leveleket. Évmilliók alatt még az útjába kerülő gránitnak is más alakot ad. Át- meg- átrendezi a sivatagok és tengerpartok homokdűnéit, lefaragja a szirtek kiszögeléseit, a hegyek oromzatát. Folyamatosan átformálja a felszín képét, a föld arculatát.

A testén túl az ember közvetve öltözetén és tárgyain keresztül tapasztalja meg a hatását. Amióta textúrákat sző és viseli ezeket, a szél nemcsak haját, hanem ruházatát is meglobogtatja. Az öltözetek jelképei is ezért terjeszkedtek ki további textíliákra, a zászlókra. Az uralmi övezet, az identitás és az üzlet lobogó felületei idegen testek az áramlás útjában. Csak az imazászlókat hangolják igazán a szélre, szánják a vásznakat a hála hullámzásának, és fordítják vissza így az áramlás hatását az eredete felé.

A felületekre feszülő szél adta egykor erejét a szélmalmoknak is, és adja ma is a szélerőműveknek. Vannak vidékek, ahol sűrűségük Don Quijote regényvilágát vonja körénk. A gigászi szélkerekek közt átélhető a légmozgás tényleges léptéke, nagysága és ereje, továbbá közöttük az ember helye.

A szél nemcsak szándékai eszköze, de játszótársa is az embernek, amikor sárkányokat ereget. Ha már az ember maga nem is képes rá, elmés szerkezetei szállni tudnak a szélben, képes kézben tartani, irányítani magasságát, feszes, vagy bukdácsoló röptét.

Azóta, hogy az ember nemcsak műtárgyakat, hanem műanyagokat is készít, beköszöntött a sárkányok kora: számtalan sodródó, hulló, foszladozó tetemet hordoz a szél. Szállonganak, vagy végképp fönnakadtak a növények szárain, a fák ágain, a kiszögeléseken. Tetemeik belepik a falvakat és szennyezik a városokat, fertőzik a madarakat és halakat.

A szél örvénylése képes mozgásba hozni holt testüket. Kaotikus formákat képez és magával ragadja őket. A tetemek láthatóvá teszik, kirajzolják az útját.

Önkéntelen sodródásukat vagy örvénylésüket képesek vagyunk szépnek is látni. Ha ez véletlenszerűen, a káosztörvény uralma alatt történik, szépségük általános, amerikai szépség. Ha esetleges mozgásukat mintázatokban, rendszertani szemléletben, vagy rendezett keretekben látjuk kibontakozni, szépségük unikális, koronczi szépség.

COPYRIGHT Tillmann, J. A

MEGJELENT  Koronczi Endre: Ploubuter Park (katalógus) Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, Bp., 2013. ; PREA.HU http://prae.hu/prae/articles.php?aid=6095&cat=6 2013. április 18.

 

Tillmann, J. A.:„LÁTTAM A TENGERT”

 

ocean-wide-8

Ha az ember még nem látta magát köröskörül tengerrel körülvéve, 

akkor nincs fogalma a világról és viszonyáról a világhoz.

Goethe Itáliai utazás

Für Peter Gente

 

„Milyen érdekes, hogy a gondolkodás és az érzelmek mennyire a horizonthoz illeszkednek, ha az ember az óceánhoz közel él. – mondja Brian Eno – Ha az ember hozzászokott a térhez, térre van szüksége a gondolkodáshoz.”[1] A tér tágasságának tapasztalatához persze nem elengedhetetlen a tengerparton fölnőni, elég elmélyülni a zene vég nélküli terében – lévén, miként egy másik zeneszerző, Mihail Enescu is állítja: „A zene maga is tenger. A tenger maga is a zene egy formája.”[2]

A tenger mindazonáltal nem egyszerűen a jelenségek, térségek vagy tájékok egyike. Sokkal inkább olyasvalami, amiben a világ alapvető vonásai maradéktalanul jelen vannak.

A tenger régtől fogva az irodalom és a művészetek kitüntetett témája, és már jó ideje ideje a tudományos érdeklődés és reflexió tárgya. A tenger hatalmas irodalmából kiemelkedik Herman Melville regénye és Jules Michelet esszéje.[3] Mindkettőjük könyve a közvetlen tapasztalat és a közvetett tudás szövedékéből áll. Melville éveken át volt tengerész, Michelet a természettörténet korabeli diszciplínáját is művelte; természet-tanulmányai a tengerek mellett a hegyek flórájára és faunárára is kiterjedtek. Nagyszabású munkáik a 19. század közepén készültek, abban a században, amikor a hajózás először terjedt ki az egész Földre – és vált lehetővé a tengerek teljességének tekintetbevétele. [4]

Mindkettőjük nézete a világtengerről globális, mégis határozottan különbözik a ma közkeletű szemlélettől. Melville hősi úgy hajóznak a tengereken és óceánokon keresztül, mint ahogy a mai globális utazók keresztezik őket egyik szárazföldről a másikra szállván át. Michelet tudós vizsgálódása a földtörténeti eredettől a sarki tengereken át a legkülönbözőbb vízi jelenségek és viharfajták leírásáig a tenger majd’ minden vonatkozására kiterjed.

Nem csekély mértékben rettegett

Amíg a kontinensek közti utazás hajóval történt, addig vitathatatlan érvényű volt, hogy „az óceán nem csekély mértékben rettegett tárgy számunkra.”[5] Edmund Burke a 18. század közepén, a fenségesről szóló értekezésében jutott erre a megállapításra, ahol e minőség sajátságát alkotó jellemzők (az erő, a hatalmasság, a végtelenség, a rettenet…) legfőbb példájaként említi. Ugyanezt az érzületet intonálja Michelet könyvének kezdőmondata: „Egy holland tengerész, megtéveszthetetlen és hűvös megfigyelő, aki életét a tengereken töltötte, nyíltan megvallja, hogy az első benyomás a tengerről a félelem.”[6]

A félelem, főként a hajóépítés és a hajózási technológia fejlődésnek köszönhetően alábbhagyott, de nem szűnt meg. W. H. Auden a 20. század közepén is szükségesnek tartja megemlíteni, hogy a tenger „olyannyira kevéssé barátságos szimbólum, hogy az első dolog, amit a Jelenések Könyvének szerzője az új ég és új föld víziójában az idők végezetén megemlít, az az, hogy ’tenger többé nem volt’.”[7]

Pedig ekkortájt a hajózást mint az interkontinentális személyszállítás médiumát, gyorsuló ütemben kezdte felváltani a légi közlekedés, és európai viszonylatban a hetvenes években meg is szűnt. A tengerészek egykor nagy népe mára összezsugorodott, a technológia fejlődés folytán a mai teherszállító és halászhajók legénysége néhány főből áll. Bár a Föld felszínének mintegy háromnegyedét továbbra is tenger borítja, és időről-időre a hajótörések, és a cunamik révén hírét vesszük roppant erejének, úgy tűnik, hogy a modernitásnak ebben a korszakában a félelem háttérbe szorult.

A folyamat paradox voltát mi sem mutatja jobban, mint a hajótörés metafórájának átalakulása: A 19. században – amint azt a Hajótörés nézővel [8] című könyvében Hans Blumenberg leírta – elvész a néző szilárd álláspontja, addig biztos pozíciója megszűnik; a hullámok hátán találja magát. A 20. században azonban az ember fokozatosan fölébe kerekedik a tengernek – anélkül persze, hogy legyőzte volna. A fölébe kerekedés szó szerint történik, kerékkel bíró szárnyas szerkezetek révén: előbb a víz és a Föld felszínének, aztán pedig a Földnek is. A hajózás metaforái a repülés, majd az űrhajózás metaforáivá alakulnak át. A tengerek hajósainak képét fokozatosan az űr és Föld nevű űrhajó utazói váltják föl. Buckminster Fuller amerikai építész és feltaláló 1963-ban könyvet jelentet meg könyvet Használati utasítás a Föld-űrhajóhoz címen.[9]

A tenger természetesen nem szűnik az érdeklődés és a figyelem tárgya lenni; mi több –a tengerpartokra irányuló, a 19. században kezdődő turizmus folytán – egyre több ember közvetlen tapasztalatává válik. Az addig domináló félelmetes és rettegett vonásai helyett más jellemzői válnak meghatározóvá.

A horizont távlata      

A tenger a tér mértéke. A világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá.  Nem mintha a szárazföld horizontja és a fölé boltozódó ég nem igazítana el a méretek és milyenségek tekintetében. Látványa mégsem oly átható mint a tenger horizontja: „Egy roppant kiterjedésű síkság éppoly hatalmas látványt nyújthat, mint az óceán; de valaha is eltöltheti-e elménket akkora dolgokkal, amekkora maga az óceán?” – kérdi Burke.[10] Jóllehet az ég is eligazít a magasság és a mélység, a méretek és arányok felől, a tenger esetében azonban ez közvetlenebb és áthatóbb. „A tenger érzékeinket a legközvetlenebb hatásokkal érinti. – írja Friedrich Ratzel, a geográfia egyik alapító atyja – Töretlen síkként olyan tágas pillantást tesz lehetővé, amire egyébként a földön nincs mód. A körformájú horizont az égbolt fölébe ívelő harangjával tisztán és mindenütt csak a tengeren található meg.” [11] Írásában Ratzel arra is kitér, hogy „aki megvizsgálja a ’tenger vonzását’ magában, vagy másokban, akiket megragadott, mindig a horizont távlatára mint a tenger képében ható legmélyebb hatásra talál.” [12]

Ratzel leírásában különösen figyelemreméltó az a mozzanat, ahogy a tenger feltárása során előbb a földi morfológia leírását adja, majd pedig, amikor a tenger távlata mindenen túlmenő határként merül föl, átadja a szót másnak, egy másik tudomány művelőjének: „A tenger töretlen felszíne a legkiterjedtebb sík a természetben. Ugyan egy nagy síkföld is ugyanolyan tágas körkörös kilátást nyújt, mint a tenger, ám sosem jár azzal a mélyreható benyomással, mivel a tájék híján van az anyag és a szín egységének, és a tökéletes sík a szárazföldön különben is ritka. Az egyhangú sztyeppéken és sivatagokban ritkán támad az embernek olyan benyomása, mint Darwinnak, aki – a Föld körülhajózása során – a Magellán-szoros vég nélküli öblei láttán úgy fogalmazott: mintha e világ határain túlra vezetnének.”[13]

A tengeri távlat egyedülálló sajátsága ez; az immanenciában legnyilvánvalóbban jelen lévő transzcendens téri tényező. A „tenger vonzásának” nem éppen elhanyagolható eleme. E horizont távlata mindegyre fölveti a létkérdést, amit Tábor Béla téri vonatkozásában így írt le: a „végső filozófiai, ontológiai, metafizikai kérdésnek – magának a spekulációnak, az elméletnek – az értelmét, jelentőségét, ’gyakorlati’ értékét” illető kérdés. Egyszersmind „orientáció, mértékegység keresése: annak a térnek a keresése, amely feloldja egzisztenciánk szorongató zsúfoltságát, a támadó valóságot mérhetővé teheti és ezzel kivédhetővé minden kicsinyes elemnek azt a hipnózisát, hogy ő az abszolút mérték, amelynek alá kell vetnünk magunkat.” [14]

Az antik görög gondolkodás számára a tenger “a megismerés láthatatlan mértéke” (Szolón) az, ami mindent összetart.[15] „Mindennek mértéke, alapja és ismerete a tenger felszínén ringatózik. – írja Szolónt értelmezvén Hannes Böhringer – A nehezen elérhető mérték tapasztalásalapja a tenger csendje.” [16] (A tenger csendjében, az elsimult víztükrön az ég tükröződik.)

A tengernek ez a mértéke nemcsak az ókor, hanem minden korszak embere számára adódó tapasztalat: „A tengeren az embernek első benyomása a gigantikus szakadék, a végtelen, saját semmiségének átérzése.” – idézi Michelet a könyve elején említett tengerészt.[17]

Eulógia a horizonthoz

A tenger és a partjáról nyíló látvány Eduardo Chillida baszk szobrász számára is meghatározó tapasztalat volt. Ezt főként az Atlanti óceán partján álló monumentális művei, a tengerparti sziklákból kinyúló Szélfésűi, valamint az Eulógia a horizonthoz című munkája tanúsítják, de más művei és megnyilatkozásai is erről tudósítanak.[18] Az óceán, a „tágasság iskolája” alakította ki gondolkodását térről, amely aztán, a Heideggerrel való találkozását követően a térről folyó filozófiai diskurzusra is hatással volt.[19]

Chillida egy interjúban arról beszél, hogy, „A tengerpart az a hely, ahonnan nagy távolságokat lehet látni és nagy a horizont. Munkám, az ’Eulógia a horizonthoz’ is ezen a parton van, Gijonban, és elengedhetetlen hozzá ez a különösen tágas horizont.” [20]

Nagyszabású műve a horizont két sajátosságára reflektál: a nagyságrendjére és körkörös jellegére: a mintegy 10 x 10 méteres alkotás egy nyitott teret ölel körül. Így teremt lehetőséget arra, hogy látogatói átérezhessék a Földhöz tartozásukat: arányosan és horizonttal övezve. A horizont körbe vesz; közös emberi köteléket képez. „A horizont nagyon fontos számomra, mindig is az volt. – mondja Chillida – Minden ember egyenlő és a horizonton mindnyájan testvérek vagyunk; a horizont a mi közös hazánk.”[21]

  Ahol kezdetét veszi a végtelen

A horizonthoz intézett eulógia lényegi jellemzőket mutat, de mindemellet a horizont legfőképpen az, ahol kezdetét veszi a végtelen. Bár a végnélkülinek nincs kezdete, a horizonton paradox módon mégis megjelenik. Hozzánk mért kiterjedése nyilvánvalóan véges, ám rajta túlmenve nem juthatunk ilyen következtetésre. „Bárhol is pillantja meg az ember az óceánt – írja Michelet –, mindenütt nagy hatással van rá (…) Végtelensége nem látható, de mégis érezhető, hallható; végtelennek tűnik, és ettől a benyomás még erősebb.” [22]

Ezzel a tapasztalattal összefüggésben beszél Leibniz is a végtelenről: „Minden lélek megismeri a végtelent, megismer mindent, persze homályosan, mint amikor sétálni megyek a tengerparton és hallom a tenger erőteljes moraját; közben minden egyes hullám zúgását hallom, de anélkül, hogy megkülönböztethetném őket egymástól.”[23]

A vég nélküliség, a tengernek e világ határain túlmutató horizontja nemcsak a tér, hanem az idő távlatában is sajátja. A felszín fodrozódása, a hullámok kiemelkedése és elsimulása, a mindegyre beálló változás, és a változás állandósága a vizek jellemző vonása. A keletkezés és elmúlás e szüntelen és elemi eseménye a szemlélője számára az időtlen és az időbe vetettség viszonyának kérdését veti fel. Még akkor is, ha tudatában van a tenger relatív időtlenségének, hiszen létideje a Föld létéhez kötött; azaz végső soron nem időtlen.

Az évmilliárdokon át létező tenger az ember számára mégis maga a változatlanság, az időtől érintetlenség. Ennek belátása indította Hiroshi Sugimotót is Seascapes című, a tenger fotografikus leképezésének felső fokát jelentő sorozatának készítésére. Sugimoto hosszú éveken át fényképezte a tengert – a Japán-tengertől az óceánokon keresztül a különböző beltengerekig. A fekete-fehér képek tárgya mindvégig ugyanaz; nincsenek rajtuk partok, szigetek, hajók vagy emberek, csak víz és ég látható, és köztük – mindig a kép középtengelyében, hol elmosódottan, hol pengeélesen – a horizont vonala.

A tengert ez az egyedülálló sorozat mindig másként és mégis alapjában ugyanannak mutatja: változó a víztükör fodrozottsága, a levegő páratartalma, és különbözőek a napszakok, ennek megfelelően eltérőek a fényviszonyok; hol az ég a világosabb, hol a víztükör a róla visszaverődő holdsugarak miatt.

Sugimotó a mai és az archaikus ember számára egyaránt azonosat kereste, lévén a földfelszín változó, s évek százezrein keresztül még a magashegyek sem változatlanok, ezért ilyen látványokat egyedül a tengeren talált.[24] És ezért küszöbölt ki felvételeiről minden múlékony formát, lényt és alakzatot.

A világ változandóságához és történetiségéhez képest a tenger Melville számára is időtlen, de egyúttal valamiféle tudattalan történetiség tárháza is: „Van valami megnevezhetetlen titokzatosság ebben a tengerben (…) itt összekeveredett árnyékok és árnyak, vízbe fulladt álmok, révületek, álomlátások – mindaz, amit életnek és léleknek nevezünk – milliószámra fekszenek, álmodva, örökké álmodva, hánykolódva, mint álmukban az alvók, s az örökké hömpölygő hullámokat ez a nyugtalanság mozgatja.”[25]

A tengernek ez az alaktalan és feltárhatatlan, az ember számára hozzáférhetetlen és tudattalanba süllyedt múltja jelenik meg másik nagy meditátora, Fernando Pessoa soraiban is:

„Megszámlálhatatlan órát, elengedett pillanatok sorát töltöttem éjszakai sétám során a magányos tengernél. Minden gondolat, amely valaha embereket éltetett, minden érzelem, amelyet valaha emberek átéltek, meditációm során a tengernél mint a történelem sötét rezüméje ment rajtam keresztül.”[26]

A tengernek mint a történelem sötét rezüméjének eszméje a nyugati kultúra tenger-értelmezéséből adódik: „Alapjában vad és néptelen térségnek tekintik a tengert – állapítja meg John Mack a tenger kultúrtörténetéről szóló könyvében –, olyan néptelen térségnek, amelyen csak átmenetileg tartózkodnak a hajósok (…)A tenger ebben a konstrukcióban üres: egy tér, és nem hely. A tenger nem olyasvalami, aminek történelme van, legalábbis nincs írott történelme. Nincsenek rajta lábnyomok; elnyeli és elrejti azokat, akik a felszíne alá merülnek és azokat a hajókat, amelyekkel vitorláztak.” [27]

A tengerjáró Melville számára azonban mindez másként mutatkozik; nem a szárazföld felől szemlélődik, számára az óceánok nagy vizei övezik a kontinensek szigeteit: „Ugyanazok a hullámok mossák a mólókat az újonnan épült kaliforniai városoknál, amelyeket csak tegnap rakott fel az emberiség legfiatalabb népe, és ugyanazok mossák az Ábrahámnál is régibb ázsiai országok megfakult, de még mindig ragyogó szegélyeit; közbül pedig korallszigetek tejútjai, alacsonyan fekvő, végtelen, ismeretlen szigetvilágok és a kifürkészhetetlen Japán lebegnek. Így övezi körül a világ egész tömegét e titokzatos, isteni Csendes-óceán; egyetlen öblévé teszi valamennyi partot: a föld dagállyal lüktető szívének tűnik.” [28]

Láttam

A világ egész tömegét körülvevő mivolta, kortalansága, „meghatározatlansága”, ugyanakkor mégis átható, elemi anyagszerűsége teszi a tengert a legtágabb létmetaforává. A tenger mindennek: mindennemű sokaságnak, továbbá a sokféleségek összességének is jelzője, képe, hordozója lehet. Ezért is sorjázik a tenger inkább képletes, mintsem konkrét jelentésében a különböző szövegekben. „Az irodalom és a hymnológia bővelkedik az olyan reflexiókban, amelyek a tengert inkább szimbolikusan és metaforikusan, mintsem valóságos helyként jelenítik meg.” [29]

A tengernek ezt a mindeneket hordozó értelmét Borges írta le felülmúlhatatlan tömörséggel, egyszersmind páratlan részletgazdagsággal Az Alef  című elbeszélésében [30] Ebben az írásában Alef az a hely „ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalról láthatón”[31]. Az írás egészét – miként az egész életművet – átható irónia ellenére világleírása mégis meszemenően érvényes, lévén hogy – miként Borges a számára abszolút mércét jelentő Divina Commediáról  írja  – „ott van minden, ami a földkerekségen létezik. Ama békés labirintus valamely pontján vár ránk minden, ami volt, ami van, s ami lesz, a múlt története és a jövőé is, minden tárgy, ami az enyém volt, és ami az enyém lesz, minden…”[32]

A minden – részletei sokaságában és egészében felvilágló – víziója Borges láttatásában a tengerből bontakozik ki: „Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam…” Majd a látott dolgok – nézőpont-, idő-váltások és vágások sokasága révén kibontakozó – teljességének mintegy másfél oldalon keresztül történő elősorolása után zárja le víziójának elbeszélését: „szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.”[33]

Borges mesterét követi; nemcsak a mindenség leírásában, ahol „a szerző változatos és leleményes módon pontos részleteket fest”[34], de még szóhasználatában is hozzá igazodik: láttam ezt a Földet – írja Dante –: kacagva néztem a csúf, csöppnyi rögre.[35]

Ez a mindenre kiterjedő, szárazföldet és tengert egyaránt átfogó, visszatekintő távlat jelenik meg Ottlik Géza Minden megvan című elbeszélésének alkonyi jelenetében is, ahol az addig a Duna-parti városra kiterjedő távlat egészen Óceániáig tágul: „Vörhenyes árnyalat játszott bele a napfénybe. Az utcazaj kitisztult, szétáradt; (…) túl a folyón, a messzeségben; elúszott és visszacsengett a Húsvétszigetek felől. A Hebridákról. Valahonnét a Dél keresztje alól. Istenem, gondolta Jacobi, jártam ezen a földön.”[36]

 Megjelent: HOLMI 2013. április 526-531.

COPYRIGHT Tillmann J. A.


[1] I grew up by the seaside too, in Suffolk. Isn’t it strange, how your thinking and emotions adapt to the horizon when you live near the ocean? When you’re used to space, you need space to be able to think. Brian Eno: I was swimming in an ocean of time (interview, Max Dax) Electronic Beats, Fall 2011. 56.

[2] A szfinx válaszol: harmincöt beszélgetés George Enescuval, Kriterion, Bukarest, 1995. 126.

[3]„Jules Michelet (…) 1861-ben kiadott egy könyvet a tengerről, egy himnuszt a tenger szépségéről és világának még felfedezetlen csodáiról, teljes földrészek gazdagságáról (…) Míg Melville a világóceánokra nézve az, ami a Földközi-tenger keleti felére nézve Homérosz. Ő írta az óriásbálnáról, Moby Dickről és a bálnavadász Ahab kapitányról szóló nagy elbeszélést (1851), és ezzel a legnagyobb eposzt költötte az óceánról, mint az elemek egyikéről.”  Carl Schmitt: Land und Meer. Eine weltgeschichtliche Betrachtung, Reclam, Stuttgart, 1954. 3.

[4] John Mack: The Sea. A Cultural History. London, Reaction Books, 2011. 99.

[5] Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. (Ford.: Fogarasi György) Budapest, Magvető, 2008. 68.

[6] Jules Michelet: Das Meer (La mer, 1861), Quadriga, Frankfurt, 1987. 16.

[7] W. H. Auden: The Enchafed Flood London, 1951. 18.

[8] Hans Blumenberg: Hajótörés nézővel (Schiffbruch mit Zuschauer, 1979), Bp., Atlantisz, 2006.

[9] Buckminster Fuller: Operating Manual for Spaceship Earth. Dutton, New York, 1963.

[10] Burke u.o.

[11] Friedrich Ratzel: A víz a tájban. (1902) Helikon 2010/1-2. 125.  Mikroszkópikus alapossággal vizsgálta a vizet, és közben nem mulasztott el azt sem, hogy írásának költői lendületet adjon – a pozitivista tudósnak Georg Forsterről írott jellemzése saját munkásságára is érvényes. i.k.123. http://mome.hu/images/publications/friedrich_ratzel.pdf

[12] Friedrich Ratzel: i.k. 120.

[13] uo.

[14] Tábor Béla: Megismerni: teret teremteni. Helikon 2010/1-2. 55.o.

http://mome.hu/images/publications/tabor_bela.pdf 2012-03-21

[15] Solon: Dichtungen. Sämtliche Fragmente, München 1940, 46. , D. 16.

[16] Hannes Böhringer: Daidalosz vagy Diogenész. Építészet- és művészetfilozófiai írások, Budapest, Terc, 2009.

[17] J. Michelet i. m. 217.

[18] „A tenger az én mesterem, és sokat tanultam tőle. Fiatal koromban inkább a tengerhez akartam menni, mintsem az iskolába.” An Interview with Eduardo Chillida (Sandra Wagner)

http://www.sculpture.org/documents/scmag97/childa/sm-chlda.shtml 2012.03.19.

[19] Ez a találkozás indította Heideggert A művészet és tér (In: M. H.: „… költőien lakozik az ember…”  Twins – Pompeji, Budapest – Szeged, 1994.) című írására.

[20] Eduardo Chillida u.o.

[21] u.o.

[22] Michelet i. m. 23.

[23] G.W.Leibniz: A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei. (Endreffy Zoltán fordításának felhasználásával) In Válogatott filozófiai írásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986. 301.

[24] Kerry Brougher and David Elliott: Hiroshi Sugimoto,  Hatje Cantz, 2005. 109.

[25] Melville i.m. 568.

[26] Fernando Pessoa: Das Buch der Unruhe des Hilfsbuchhalters Bernardo Soares. Fischer, Frankfurt, 2006. 108.

[27] John Mack: The Sea.i.k. 16 .

[28] Melville i.m. 568.

[29] John Mack: The Sea.i.k. 17.

[30] Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Jorge Luis Borges: A titkos csoda. Európa, Budapest, 1986. 346.

[31] U.o. 346.

[32] „Egyfajta varázsképet álmodtam itt meg, olyan illusztrációt, amely egyszersmind mikrokozmosz is; hát Dante költeménye ez a mindent magába foglaló kép.” Jorge Luis Borges: Kilenc Dante-tanulmány. In Válogatott művei IV. Az ős kastély. Budapest, Európa, 1999. 285.

[33] Uo. 349.

[34] Uo. 286.

[35] Divina Commedia (Babits Mihály fordítása) XXII.

[36] Ottlik Géza: Minden megvan. Magvető, Budapest, 1969. 326.

Tillmann, J. A.: Sziget.tenger

Vörös Csaba Gloomy Sunday  Vörös Csaba: Gloomy Sunday

A tenger képzetével először alighanem a Babar utazásaiban találkoztam. Ez a színes francia mesekönyv tette számomra valamelyest érzékelhetővé azt, hogy létezik olyan nagy víz, aminek nincs vége. Ahol nincs túlpart; az odaát nem látszik. És rajta messzire vezető utazásokra lehet indulni. Közben persze hajótörést is lehet szenvedni… Ám egy kedves bálna segítségével meg lehet menekülni, és el lehet jutni a legközelebbi szigetre…

Így aztán a tenger és a sziget képzete korai gyerekkoromtól kezdve meghatározó volt. Amihez aztán Robinson Crusoe története még hozzáadott néhány árnyalatot és érzékletes dimenziót. A Robinson filmváltozatában láttam először a tenger fövenyét, hullámai táncát. Ez egy nagy kollektív beavatás volt részeként történt: tucatnyi társammal együtt ültünk az utca egyetlen tévéje előtt…

Így aztán, ha nem is a tenger partján nőttem fel, mint a baszk szobrász, Eduardo Chillida, hozzá hasonlón mégis elmondhatom, hogy „bizonyos tekintetben a tenger tanítványa vagyok”, jóllehet hozzá képest bizonyos tekintetben mindig hátrányban leszek a tanulásban. De azért törekszem ledolgozni lemaradásomat: amikor csak tudok, tengerhez megyek.

Tenger nincsen sziget nélkül, és sziget sincsen tenger híján. Nem szoktuk szem előtt tartani, hogy Föld felszínének háromnegyede tenger, azaz a kontinensek szigetekként úsznak világóceánban. Minek folytán földgolyó helyett inkább vízgolyóról kellene beszélnünk.

Ezért is univerzális érvényű az, amit a Tirrén-tengeren hajózván Goethe fogalmazott meg: „Ha az ember még nem látta magát köröskörül tengerrel körülvéve, akkor nincs fogalma a világról és viszonyáról a világhoz.”

Az a kicsiny sziget, amelynek közös tapasztalata köt össze bennünket, alkalmat adott arra, hogy átérezhessük mit jelent köröskörül tengerrel körülvéve lenni. Mit jelent körös-körül vizet látni. Járni a tenger partját, körbe a sziget körül, vagy csak lenni, hallgatni a hullámok becsapódásának hangját.

A sziget nemcsak a tenger, a horizont, a távlat tapasztalata, hanem az inzuláris lété is: a távolságé, az elkülönültségé, az egyedülvalóságé. „A szellem mindig szigetszerű” – állapította meg mesterem mestere. Nem képez folyamatos területet, nem alkot kontinenseket. Arányait tekintve elenyésző a hiányához és a tengernyi szellemtelenséghez képest. Amit manapság errefele különösen kiterjedt és elmélyült állapotában tapasztalhatunk meg.

A tengernél a horizont a végtelenbe vezet. Még akkor is, ha a szigetünket más szigetek veszik körül, tudjuk, hogy azokon túl nyílt a tenger, határtalan a horizont. És ez a tudás még akkor sem tűnik el teljesen, ha sok száz kilométerre távolodunk tőle. „Milyen érdekes– mondja egy interjúban Brian Eno –, hogy a gondolkodás és az érzelmek mennyire a horizonthoz illeszkednek, ha az ember az óceánhoz közel él.”

Brian Eno zenéiben, csakúgy mint video-műveiben a horizont végtelenségére hangoltság elég jól érzékelhető. Ahogy a kiállított munkák esetében is jól látható a tenger tágasságának jótékony, felszabadító és inspiratív hatása.

———————

Elhangzott a FJAKA. Kiállítás a Krapanj Fotóművészeti Műhely munkáiból (Novák Fotó Galéria) megnyitóján, 2013. március 6.-án

Megjelent PREA.HU http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5928&cat=6

COPYRIGHT Tillmann J. A